"Sziasztok! Adri javasolta, hogy írjam le énis a történetemet, úgyhogy nekiállok... Bár nem szívesen idézem föl, remélem tanultok belőle, és erőt merítetek néhányan a felépüléshez.
12 éves voltam, amikor az anorexia belépett az életembe. Vékonyabb gyerek voltam az átlagosnál, de azthiszem fejlettebb is. A testemben korábban megindultak a hormonális változások, és csípőben/mellben szélesedni kezdtem. Idősebbnek látszottam a koromnál, és a fiúknak tetszettem. Néha a 18-20évesek is megnéztek, és rettentően megijedtem, nem tudtam mi történik. Ezzel egy időben meghalt az imádott nagypapám is, ami szintén nagy veszteség volt számomra...összességében nagy volt a családban a felfordulás, elhanyagolva éreztem magam. Vissza akartam kapni a régi életemet, gyerek akartam maradni, és senkivel nem mertem erről beszélni. Az első lépés amit megtettem, hogy újra "rend legyen" az életemben, hogy vettem 2doboz metabol tablettát, és étvágycsökkentőket.. Egy idő után a fogyás már sikerélmény is volt, és büszke voltam, hogy kibírok több napot is kaja nélkül.

14évesen kerültem először kórházba, akkor közölték a családommal - meg velem persze - hogy táplálkozási zavarom van. Anyu megnyugodott, mert ahogy fogytam és hullott a hajam azthitték rákos vagyok.. Mikor kiengedtek a kórházból a gyomorszondának hála plusz 5kiló volt rajtam. Depressziós lettem, vissza akartam fogyni de féltem, hogy lehetetlen... váltakozott a reménytelenség + zabálás, valamint a bizakodás + önhánytatás. Nagy nehezen visszafogytam, de a bulimiás időszakom közel 1éven át tartott. Annak ellenére is hánytattam magam, hogy sokszor már csak vér és epe jött fel. A hányás olyan volt, mintha megtisztulnék. Ha már nagyon rosszul voltam 1-2hétig beértem a hashajtókkal is, de tripla adagokban sajnos.

A következő három év az anorexia és bulimia váltakozásával telt, néha több volt a súlyom, néha visszafogytam, viszont elégedett sosem voltam magammal. Természetes volt, hogy így élek, nem tudtam elképzelni máshogyan.

Az utolsó hat hónapban nagyon súlyos állapotban voltam. Öngyilkos hajlamokkal, állandó fájdalmakkal, bűntudatom volt a családom miatt. Anyu egész nap sírt, apám dührohamokat kapott, majd napokig nem szólalt meg.. Szinte elkönyvelték, hogy meg fogok halni, mivel senkire nem halgattam. Tényleg nem éreztem, hogy alultáplált lennék, úgyéreztem van még miből fogynom bőven. De mindenki mást is tehénnek tartottam, illúzióvilágban éltem.

Már vizet is alig mertem inni, nem mertem bekenni magam a testápolóval, mert attól féltem, h azis hízlal. A gyógyszereket (hormont, hogy a mensesem rendben legyen, és néhány étvágycsökkentőt) éh gyomorra, sokszor víz nélkül vettem be, előfordult, hogy hashajtóval is felturbóztam a mixet.

Egyszer tesiórára készülődtem otthon, bevettem a gyógyszereket, vizet nem ittam szokás szerint, majd elindultam. Már az odafele vezető úton furán éreztem magam. Futó-váltó edzés volt, a második szakasznál elképesztő fájdalom hasított a mellkasomba, és hányni kezdtem. Ott mindenki előtt sápadtan, a földön fetrengve. A gyógyszerek egy véres fehér habszerű dologgal együtt feljöttek, azután elájultam. A kórházban tértem magamhoz, mindenem fájt, iszonyatosan magas volt a pulzusom és hihetetlenül szomjas voltam. Infarktusom volt, besűrűsödött a vérem.. Megkaptam a gyomorszondát meg az infúziót, és lefektettek aludni.
Éjjel már kicsit jobban voltam, és öklendezni próbáltam, hátha kijön a gyomorszondán kapott pép, de persze nem sikerült. Álomba sírtam magam. Pár órával késöbb felébredtem az oldalamon fekve, arra hogy fájnak a térdeim. Felültem, és láttam, hogy a csont kiáll a térdemből, és vérzik. Egyszerűen átszúrta a csont a bőrömet, nagyon fájt. Az ággyal szemben lévő kis fali tükörben láttam magam, hirtelen pont olyannak, amilyennek mások is láttak...nem kövérnek, hanem gyengének és alultápláltnak. A megbánáson és félelmen át a bűntudatig mindent éreztem, és sikító rohamot kaptam. Mikor az ápolók és az orvosom berohantak a szobámba sokkos állapotban voltam, felpattantam, de már nem tudtam járni, összeestem, kiszakadt az infúzió, ennyire emlékszem abból a napból. Mikor magamhoz tértem az első dolog amit mondtam az orvosomnak, hogy ne hagyjon meghalni...
Hosszú volt az út az egészségig, az első kilók felszedése volt a legnehezebb. Tudatosítani kellett magamban, hogy most ez a cél, nem leszek hájas.. Természetesen az átkoplalt tinikor nem múlt el nyom nélkül, de a jó közérzet, az élet mindent megér. A testképzavar halálos, halálos kitartással jár, az akaraterő az egészségesen működő test ellen fordul. Ezt ne hagyjátok!! Ebbe hosszas szenvedések, testi-lelki kínok után jó eséllyel belehalhattam volna, ha TE idáig eljutsz semmi garancia nincsen, hogy nem halsz bele. Lehetetlennek tűnik kitörni, pedig nem az. Az anorexia halált okoz, irónikus túlzások nélkül mondom. A felépüléssel SEMMIT nem veszíthetsz! Remélem segítettem, ha végigolvastad az már fél siker :)"

elég szomorúú és megdöbbentő.:(

"Szeretném megosztani veletek a betegségem történetét, amiből remélem sok anorexiás erőt tud meríteni a gyógyuláshoz, illetve  lesznek olyanok is, akiket elrettent  a betegségtől.
                12 éves koromban kezdődött az egész, amikor egy vírusos betegség során nagyon legyengültem és rengeteget fogytam. Körülbelül  41 kg-ról indultam, de azalatt a 2 hét alatt lement rólam 5-6 kg . ( Ekkor amúgy 157 cm magas voltam, tehát alapból is elég vékony.) Nem láttam magam kövérnek, de egyszerűen nem tudtam visszaszedni a ledobott kilókat. Eleinte még sikerült tartanom a 36 kg-t, de pár hét múlva megint fogyásnak indultam és szinte alig ettem valamit. Hamarosan kórházba kerültem,ahol  számos vizsgálatot elvégeztek, mert egyszerűen még az orvosok se hitték, hogy egy 12 éves lány,helyes testképpel anorexiás lehet.  Aztán 32-33kg-nál már teljesen felborult a hormonháztartásom: a végtagjaim rettenetesen hidegek voltak, hullott a hajam, a bőröm kezdett elszíneződni, teljesen ki voltam száradva. Persze kiváló magyar orvosaink még ezek után sem gondoltak az anorexiára. Végül anyukám felhívott egy pesti gyermekpszichiátriát, ahol azonban csak hetekkel későbbre kaptunk időpontot, akkor is csak egy ambuláns vizsgálatra. Ott megállapították, hogy életveszélyben vagyok.(Ekkor már csak 30kg voltam.) Az ott töltött 3 hét alatt tulajdonképpen megmentettek az éhenhalástól (már félő volt, hogy leáll a szívem), de lelkileg még rosszabb állapotba kerültem. A többi anorexiás lány hatására én is kezdtem kövérnek érezni magam, illetve megjelent a kényszermozgás, amit azonban elég nehéz volt kivitelezni, hiszen állandóan felügyelet alatt voltunk. Így tudom leírni az ottani kezelésemet: 22 nap, napi 6-8 étkezés, az utolsó közvetlenül lefekvés előtt, szóval állandóan fájt a gyomrom. Minden nap kaptunk  háromszor fél liter vajas, tejszínes, tojásos gyümölcsturmixot. Továbbá szólnom kellett az ápolóknak, amikor vécére mentem (eleinte félig nyitott ajtónál kellett pisilnem, nehogy esélyem legyen meghánytatni magam). Még azt is megszabták, hogy milyen testhelyzetben ülhetek . A szüleimtől csak levelet kaphattam, körülbelül 2 hét után látogathattak meg először  személyesen. A  22  nap alatt nagyjából 4-5 órát töltöttem a szabadban. Szóval ilyen áron felhízlaltak 34,5 kilóra. Mikor egy hét múlva elmentem kontrollra, 35 kg voltam, tehát megállapították, hogy gyógyulóban vagyok, nem is kellett többet visszamennem.

Ez utóbbi igen naiv feltételezés volt, mivel akkor jött a vakáció és szeptemberre ismét visszafogytam, sőt a testtömegem olyan  28,5-29 kg között mozoghatott. Ekkor napi 3-4 órát futottam, alig ettem valamit. Mellesleg már teljesen kiszőrösödtem a szervezetemben termelt férfihormonok hatására. Közben bejött a képbe egy pszichológus is, aki semmi eredményt sem ért el. A barátaim többsége eltávolodott tőlem, sőt egyesek kifejezetten ellenségesek voltak velem. Hízni szerettem volna, hogy örömet okozzak a szüleimnek, de nem sikerült.  Majd vissza akartak küldeni a pesti pszichiátriára, de könyörögtem, hogy hadd menjek a megyei kórházba. Másnap az intenzív osztályra kerültem. Az ereim már annyira összeszűkültek, hogy csak 22 szúrás után sikerült végre bekötni valahova az infúziót. Talán ez volt az a pont, ahol kezdtem felfogni, hogy tényleg bármikor meghalhatok. Még pár hétig igen nehezen ment az evés, de körülbelül 3 hét után elkezdtem magamtól is ételt kérni.  5 hét kórház után ismét otthon lehettem és hízni kezdtem. Sajnos 1 hónap múlva meghalt a nagypapám, pár héttel utána pedig a nagymamám is. Majdnem visszaestem, de tudtam, hogy pont ezt nem szabad megtennem sem a családommal, sem magammal, hiszen a betegség annyi mindent elvett már tőlem.

Úgy másfél évvel a betegség kezdete után sikerült elérnem egy elfogadható súlyt, de még legalább egy évig tartott, amíg teljesen felépültem (testileg és lelkileg is). De sikerült! Mostanra egy boldog, sikeres és szép 18 éves lány lett belőlem. Gyógyuljatok meg mihamarabb, mert így nem lehet teljes életet élni! Egyszerűen muszáj. Egészségesen sokkal szebb és boldogabb az élet!"

Oldal: Megdöbbentő történetek.:((
Ne akarj Anorex lenni!!! - © 2008 - 2025 - anorexia.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat